Babits Mihály: A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

3 notes

Végtelen egek napot dajkáljatok!

1 note

Sürgöny a barátoknak

A keresésére indultam. Zöld szoknyában vagy talán farmerban és kék, kapucnis pulcsiban láttam utoljára, nem emlékszem már pontosan. Nyomot nem hagyott maga után, mondjuk csak tüneti változásokat: hanyatló hangulat, fáradtság, erős tüsszögési kényszer, hátfájdalom, áttetszőség, nyugtalan lelkiállapot. Aki látta eredeti valójában, kérem, ha teheti rögtön írjon, vegye fel velem a kapcsolatot. Honlétének feltárása azonnali környezetbéli javulást von maga után.

Üdvözöllek és ölellek bennetek,

Irén

1 note
„Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna,
Lelkemet ihlet, gyönyör ragadta el.
Soha nem láttam még ehhez hasonló gyönyörű tüneményt”
6 notes

Mint egy Rousseau Ermenonvillében

0 notes